Szent Ágoston pp
Március 30.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
Szent János evangéliumról szóló fejtegetések
Krisztus az út a fényhez, az igazsághoz és az élethez
Az Úr röviden megmondotta: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8, 12). E szavai szerint más az, amit parancsolt, és más az, amit megígért. Tegyük meg tehát azt, amit parancsolt, és ne csak várjuk vakmerő arcátlansággal azt, amit megígért, nehogy az ítéletkor így szóljon hozzánk: Megtetted, amit parancsoltam, hogy kérhesd, amit megígértem? Urunk, Istenünk, mit is parancsoltál tehát? Ezt feleli: hogy kövess engem. Útmutatást kértél az életre. Ugyan milyen más életre, ha nem arra, amelyről megíratott: Tenálad van az élet forrása (Zsolt 35, 10).
Tehát most, rajta, cselekedjünk, kövessük az Urat; oldjuk fel bilincseinket, amelyek akadályoznak az ő követésében. De ki alkalmas az ilyen kötelékek megoldására, hacsak nem segít az, akiről mondatott: Bilincseimet széjjeltörted (Zsolt 115, 16). Szintén róla mondja egy másik zsoltár: Az Úr kiszabadítja a bilincsbe verteket, felemeli a megalázottakat (vö. Zsolt 145, 7. 8).
Vajon ki mást követnek e bilincsektől megszabadítottak és felemeltek, mint azt a világosságot, akitől ezt hallják: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben (Jn 8, 12), mert az Úr megnyitja a vakok szemét. Legyünk hát mi is látókká, testvéreim, hiszen miénk a hit gyógyító balzsama. Először ajkának nyálával sarat csinált, hogy azzal megkenje a vakon született szemét. Mi, Ádám ivadékai, vakon születtünk, ezért van szükségünk rá, hogy megnyissa a szemünket. Ajkának a nyálát összekeverte a földdel: az Ige testté lett, és közöttünk élt (Jn 1, 14). Ajkának a nyálát összekeverte a földdel, ezért jövendölték róla: a földből sarjadt az igazság (Zsolt 84, 12); ő maga pedig ezt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14, 6).
Amikor majd színről színre látunk, akkor élvezni fogjuk majd az igazságot úgy, amint arra ígéretet kaptunk. Hiszen ki merne olyasmit remélni, amit az Úr nem méltóztatott akár megígérni, akár megadni?
Színről színre fogunk látni. Az Apostol írja: Most még csak töredékes a tudásom, ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre (1 Kor 13, 12). János apostol pedig egyik levelében ezt írja: Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van (1 Jn 3, 2). Ez a nagy ígéret.
Ha szeretsz, kövess! Azt mondod: szeretlek, Uram; de merre kövesselek? Ha a te Urad, Istened azt mondta volna neked: Én vagyok az igazság és az élet, akkor – mivel vágyódol az igazság után, és óhajtod az életet – minden bizonnyal keresnéd az utat, amelyen át e kettőt elérhetnéd, és mondogatnád magadban: Milyen fönséges az igazság, és milyen magasztos az élet, bárcsak valahogy eljuthatna az én lelkem is oda!
Kérdezed, merre? Figyeld, mit mond legelőször is: Én vagyok az út. Mielőtt tehát megmondaná neked, hogy hová kell menned, már előre megmondja, milyen út vezet oda, hiszen ezt mondja: Én vagyok az út. Mi érhető el ezen az úton? Az igazság és az élet. Először megmondta az utat, majd aztán azt, hogy hová menj. Én vagyok az út, én vagyok az igazság, én vagyok az élet. Az Atyánál maradva, ő az igazság és az élet, emberi testet öltve, ő lett az út is.
Nem azt a parancsot kaptad: fáradozz, keresd az utat, hogy eljuss az igazsághoz és az élethez; erről szó sincs. Kelj fel, te lomha! Maga az Út jött el hozzád, és felébresztett mély álmodból, ha ugyan felébredtél: most kelj fel, és járj!
Talán már próbálsz is indulni, de nem bírsz, mert fájnak a lábaid. Mitől fájnak? Talán a kapzsiság ösztönzésére már sokat rohangáltál úttalan utakon? Isten Igéje azonban a sántákat is meggyógyította. Most meg azt mondod: egészségesek már lábaim, de ezt az utat nem látom. Ő visszaadta a látást a vakoknak is.
*
Március 23.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
Szent János evangéliumáról szóló fejtegetések / részlet
Egy szamariai asszony odament vizet meríteni
Egy asszony odament (Jn 4, 7). Az Egyháznak előképe ő, nem a már megigazultnak, hanem annak, amely majd megigazult lesz. Ezt mutatja ugyanis a beszélgetés. Mit sem sejtve érkezett oda az asszony, ott találta Jézust, aki aztán beszélgetni kezdett vele. Lássuk tehát, mit beszélt vele, miért ment oda ez a szamariai asszony vizet meríteni. A szamaritánusok nem tartoztak a zsidó néphez, származásukat tekintve idegenek voltak. A valóság képéhez hozzátartozik még az is, hogy ez az asszony, aki az Egyházat jelképezi, az idegenek közül jött. Az Egyháznak ugyanis a zsidó néptől idegen pogányság köréből kellett jönnie.
Tehát ennek az asszonynak a szavaiban mi magunkat halljuk meg; ismerjünk rá benne magunkra, és adjunk hálát az Istennek benne önmagunkért. Az asszony ugyanis előkép volt csupán, nem maga a valóságos Egyház. Hiszen az Egyház benne csak előre jelezte a jelképét, és ilyen lett valóságban is. Hitt ugyanis abban, aki róla ezt az előképet tárta szemünk elé. Tehát odament vizet meríteni. Egyszerűen azért jött, hogy vizet merítsen, ahogyan ezt mind a férfiak, mind a nők egyaránt szokták.
Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal (Jn 4, 7-9).
Figyeljétek meg: a zsidók egyáltalán nem használták az idegenek edényeit. Minthogy pedig az asszony vitt magával vízmerítő edényt, azon csodálkozott, hogy egy zsidó férfi inni kért ebből tőle, mert ez nem volt szokásban náluk. Ő azonban, aki inni kért, már az asszonynak a hitére szomjazott.
Végül halld meg: ki az, aki inni kér. Jézus ezt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom”, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked (Jn 4, 10).
Innivalót kér, de innivalót is ígér. Mintha rászorulna arra, hogy kapjon, pedig annyira bővelkedik, hogy másokat is ki fog elégíteni. Jézus mondta neki: Ha ismernéd Isten ajándékát. Isten ajándéka a Szentlélek. Egyelőre még nem szól teljes nyíltsággal az asszonyhoz, lassanként férkőzik közel a szívéhez. Talán már tanítja is. Van-e kedvesebb, van-e jóságosabb ennél a buzdításnál? Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki ezt mondja neked: „Adj innom,” inkább te kértél tőle, s ő élő vizet adna neked.
Ugyan melyik vízből akart adni, ha nem abból, amelyről ezt írták: Tenálad van az élet forrása? (Zsolt 36, 10). Hogyan is szomjaznának azok, akik házad gazdagságától megittasodnak? (Zsolt 35, 9).
A Szentlélek gazdag bőségét ígérte meg tehát, de az asszony ezt még nem fogta fel. Minthogy még nem értette, mit is válaszolt? Az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni (Jn 4, 15). A szükség kényszerítette, hogy dolgozzék, a fáradtság miatt viszont húzódozott a munkától. Bárcsak hallotta volna már: Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítelek titeket! (Mt 11, 28).
Ezeket ugyanis épp azért mondta neki Jézus, hogy többé már el ne fáradjon; de ezt ő még nem értette meg.
*
Február 3.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
beszédeiből
Vállald a szenvedést juhaimért!
Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul sokakért (Mt 20, 28). Íme, így szolgált az Úr, íme, ilyen szolgái legyünk, ezt parancsolta. Odaadta életét váltságul sokakért: megváltott minket.
Kicsoda képes közülünk valakit is megváltani? Hiszen az ő vére, az ő halála váltott meg minket a haláltól, az ő megalázkodása emelt föl bennünket elesettségünkből. De az ő tagjaihoz hozzá kell adnunk magunkat, mint parányi résztagokat, hiszen az ő tagjaivá lettünk, ő a fej, mi vagyunk testének a tagjai.
Ezért buzdít bennünket János apostol a levelében, hogy kövessük az Úr példáját, aki azt mondta: Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul sokakért. Ennek az utánzására biztat minket János, amikor így ír: Krisztus életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (1 Jn 3, 16).
És feltámadása után maga az Úr kérdezi Pétert: Péter, szeretsz engem? Péter feleli: Szeretlek, Uram! Az Úr ezt háromszor kérdezte, Péter is ezt feleli háromszor. Mindháromszor az Úr rámondja: Legeltesd juhaimat! (Jn 21, 17).
Ugyan mi mással mutatod ki, hogy szeretsz engem, mint hogy legelteted juhaimat? Ugyan mit akarsz nekem adni e szeretetből, amikor úgyis mindent tőlem vársz? Hogy mit kell tenned, ha szeretsz engem, íme itt van: Legeltesd juhaimat!
Ez hangzik el egyszer, még egyszer, meg harmadszor is: Szeretsz engem? Szeretlek! Legeltesd juhaimat! (Jn 21, 16). Háromszor tagadta meg ugyanis félelemből, most háromszor vallotta meg szeretetből.
Amikor az Úr harmadszor is rábízza juhait – miután ő harmadszor is felelvén, megvallja szeretetét, és ezzel elítéli és kiirtja magából a hajdani félelmét –, akkor hozzáfűzi az Úr: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, más fog felövezni, aztán oda visz, ahová nem akarod. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent (Jn 21, 18). A keresztjét jövendölte meg neki, a kínszenvedését mondta meg előre neki.
Az Úr tehát ezt mondja: Legeltesd juhaimat, azaz: vállald a szenvedést juhaimért!
*
Március 18.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
a zsoltárokról szóló fejtegetéseiből
Krisztus egész Testének a szenvedése
Uram, feléd kiáltottam, hallgass meg engem! (Vö. Zsolt 140, 1.) Mindnyájan elmondhatjuk e szavakat. Ezt azonban most nem én, hanem az egész Krisztus mondja. De inkább a test nevében mondja, mintegy megszemélyesítve azt. Itt a földön emberi testben imádkozott, és egész teste nevében imádkozott az Atyához. Imádság közben testéből vércseppeket verítékezett. Így van megírva az evangéliumban: Állhatatosan imádkozott, és közben vérrel verejtékezett (vö. Lk 22, 44). Mi mást jelentene az egész testének ez a vérrel verítékezése, mint éppen az egész Egyház vértanúinak szenvedését?
Uram, feléd kiáltottam, hallgass meg engem, figyelj szavamra, amikor hozzád könyörgök! (Vö. Zsolt 140, 1). Úgy gondoltad talán, hogy e szavak: feléd kiáltottam, egyben azt is jelentik, hogy már meghallgatásra talált kérésed? Kiáltottál ugyan Uradhoz, de ne gondold, hogy biztonságban vagy. Ha befejeződött a szorongattatás, vége már a kiáltásnak. De hát az Egyház, a Krisztus titokzatos testének szorongattatása megmarad a világ végezetéig, s ennek tudatában már nemcsak azt kell mondani: feléd kiáltottam, hallgass meg engem, hanem folytatni is kell: Figyelj szavamra, amikor hozzád könyörgök.
Imádságom, mint a tömjénfüst, szálljon eléd, kitárt kezem legyen az esti áldozat (Zsolt 140, 2).
Minden keresztény tudja, hogy Krisztusra, a Főre szoktuk alkalmazni e szavakat. Ugyanis már estére hajlott a nap, amikor az Úr kiadta lelkét a kereszten. Önként adta oda, de úgy, hogy majd visszaveszi. Ebben jelképesen mi is benne vagyunk. Hiszen Krisztusnak nemde éppen az az embersége függött a kereszten, amelyet tőlünk, emberektől vett magára? Hogyan történhet meg, hogy Isten, az Atya valaha is elhagyja, és magára hagyja a Fiút, aki pedig vele együtt egy Isten? És mégis a mi gyarló természetünket szegezi oda a keresztre, ahol – az Apostol szerint – a régi embert bennünk keresztre feszítették vele együtt (vö. Róm 6, 6). Szavából a mi emberi nyomorúságunk kiáltott fel: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Zsolt 21, 1.)
Ez tehát az esti áldozat: Urunk kínszenvedése, Urunk keresztje, üdvösségszerző áldozata, Istentől elfogadott, egészen elégő áldozat. Az esti áldozatából a feltámadásában reggeli áldozati ajándék lett. A tiszta és hűséges szívből fakadó ima úgy száll felfelé, mint az illatáldozat a szentély oltáráról. Nincs kedvesebb illatáldozat az Úr áldozatánál, így illatozzanak mindazok, akik hisznek benne!
Az Apostol szavai szerint tehát: A régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűnös test elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek (Róm 6, 6)
*
Március 9.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
a zsoltárokról szóló fejtegetésekből
Krisztusban mi voltunk próbára, téve, benne győztük le a gonosz lelket
Hallgasd meg, Istenem, esdeklésemet, figyelj imádságomra (Zsolt 60, 1). Ki mondja ezt? Mintha egy valaki mondaná. Nézd, vajon egy mondja: A föld széléről kiáltok hozzád, miközben szorong a szívem (Zsolt 60, 2). Mintha már nem egy mondaná; de azért mégis egy mondja, mert Krisztus egy, és mi mindnyájan az ő tagjai vagyunk. Valóban, ki az az egy ember, aki a föld határairól kiált? Nem kiálthat a föld határairól, hacsak nem az ő öröksége az, amelyről magának a Fiúnak mondta a Szentírás: Csak kérd, és örökségedül adom neked a népeket, tulajdonod lesz a föld minden határa (Zsolt 2, 8).
Mindez tehát Krisztus birtoka, Krisztus öröksége, Krisztus teste, Krisztus egy Egyháza, ez az egység, amely mi vagyunk, ez kiált a föld széléről. Éspedig mit kiált? Amit fentebb mondtam: Hallgasd meg, Istenem, esdeklésemet, figyelj imádságomra; a föld széléről kiáltok hozzád. Ezt kiáltom hozzád a föld széléről, azaz mindenfelől.
De miért kiáltom ezt? Mert szorong a szívem. Az egész földkerekségen minden népben Krisztus mutatkozik meg, de nem a nagy dicsőségben, hanem a nagy próbatételben.
Életünk ugyanis ebben a zarándoklásban nem lehet meg próbatétel nélkül; mert előrehaladásunk csak próbatételen keresztül valósul meg, és senki sem ismerheti meg önmagát sem, hacsak előbb nem volt próbára téve, és senki sem koronázható meg, ha nem győzött, és senki sem győzhet, ha nem küzdött, és senki sem küzdhet, ha nincs ellensége és próbatétele.
Tehát aki szorongó szívvel kiált a föld széléről, az mégsem elhagyatott. Hiszen minket, azaz az ő titokzatos Testét akarta előre jelezni abban a testben, amelyben meghalt és feltámadt, és a mennybe ment, hogy titokzatos Testének tagjai rendületlenül bízzanak: ők is odajutnak, ahová a Fő már előrement.
Tehát akkor is a hozzánk való hasonlósága mutatkozott meg, amikor azt akarta, hogy megkísértse a sátán. Az imént olvastuk az evangéliumban, hogy Jézus Krisztust a pusztában megkísértette a gonosz lélek. Egyszóval Krisztust kísértette meg az ördög. De Krisztusban tényleg te szenvedtél kísértést, mert Krisztus a te testedet vette magára, és az ő üdvösségét adta neked, a te halálodat vette magára, és neked az ő életét adta, a te gyalázatodat vette magára, és az ő megtiszteltetését adta neked. Tehát a tied volt az ő kísértése, és ő adta neked a győzelmet.
Ha tehát benne volt a próbatételünk, akkor benne is győzzük le a gonosz lelket. Figyeled, hogy miért szenvedett kísértést Krisztus, de nem veszed észre, hogy miért győz? Lásd be, hogy te voltál próbára téve ő benne, és lásd be, hogy te is benne győzöl a gonosz ellen. Távol tarthatta volna magától a gonosz lelket, de ha nem szenved kísértést, nem nyújthatott volna neked tanítást a kísértés legyőzésére.
*
Február 13.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
Galata-levélhez fűzött magyarázatából
Krisztus alakuljon ki bennetek!
Az Apostol arra kéri a galatákat: Legyetek olyanok, mint én, aki, bár zsidónak születtem, a külsőséges zsidó törvényeket lelki megítéléssel már megvetem. Hiszen én is olyan lettem, mint ti (Gal 4, 12): vagyis ember vagyok. Azután ügyesen és tapintatosan emlékezteti őket a szeretetére, hogy ne tekintsék ellenségüknek. Azt írja ugyanis nekik: Testvérek, semmivel sem bántottatok meg (Gal 4, 12). Mintha azt mondaná: „Ne gondoljátok tehát, hogy én akarnálak titeket megbántani.”
Még azt is mondja: Fiaim – azért, hogy kövessék őt, mint atyjukat –, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek (Gal 4, 19). Ezt inkább az Anyaszentegyház nevében mondja, mert máshol meg így ír: Olyan szelíden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya (1 Tessz 2, 7).
A hit által formálódik ki Krisztus annak a hívő embernek a lelke mélyén, aki a kegyelem szabadságára meghívást kapott, aki szelíd és alázatos szívű, aki nem kérkedik tettei érdemeivel, hiszen nincs is saját érdeme. De a kegyelem indítására már szerezhet az ember valami érdemet azzal, hogy jót tesz mással, akit Krisztus az ő legkisebb testvérének hív, illetve saját magával azonosítja, hiszen ő mondja: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Mt 25, 40). Abban alakul ki Krisztus, aki befogadja Krisztust, viszon az fogadja be Krisztust, aki Krisztushoz ragaszkodik lelki szeretettel.
Ebből következik, hogy Krisztus követésével alakul ki maga Krisztus az emberben, éspedig olyan fokban, amennyire követi őt. János mondja: Aki azt állítja, hogy Krisztusban él, annak úgy kell élnie, ahogyan ő élt (1 Jn 2, 6).
De mivel az anyákban fogantatik az ember, hogy méhükben kialakuljon, és ha már kifejlődik, a szülés fájdalmaival hozzák a világra, ezért fel lehet vetni a kérdést: Mit akar mondani az Apostol, amikor ezt írja: Újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek? (Gal 4, 19). E szülési fajdalmak alatt azokat az aggódó gondoskodásait kell értenünk, amelyeket értük elszenvedett, hogy újjászülessenek Krisztusban, és most újra a szülés fajdalmait szenvedi értük a félrevezető tanítások veszélye miatt, hiszen észrevette, hogy ezek megzavarták őket. Ez az irántuk való aggódó gondoskodása, amelyet ő szülési fájdalomnak mond, mindaddig meglesz, amíg el nem jutnak a krisztusi teljesség nagykorúságára, hogy már semmi téves tanítás szele magával ne sodorja őket (vö. Ef 4, 13-14).
Tehát nem a hitük kezdete miatt, hiszen már újjászülettek a hitben, hanem a hitben való megerősödésük és tökéletességük miatt mondta: Újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek (Gal 4, 19). Ezt a vajúdást más szóval és máshol is említi, amikor így ír: Naponként zaklatás ér, az összes egyház gondja rám nehezedik. Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? (2 Kor 11, 28-29).
Február 9.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
a Galata-levélhez fűzött magyarázatából
Értsük meg Isten kegyelmének ajándékát!
Amikor a galatákhoz ír az Apostol, akkor az a célja, hogy belássák: Isten kegyelmének ajándéka folytán ők már nincsenek alávetve az ószövetségi törvénynek. Amikor ugyanis meghirdette nekik az evangélium kegyelmét, akadtak néhányan a választott népből, akik, noha névleg már keresztények lettek, de még nem értették meg teljesen a kegyelem ajándékát, ezért továbbra is meg akarták tartani a terhes ószövetségi törvényeket. Az Úristen azonban nem a megigazult emberekre, hanem a bűn szolgáira rótta rá e törvények terhét. A bűnös emberek azért kapták Istentől ezt az igazságos törvényt, hogy nyilvánvalóvá legyen a saját bűnük; de a törvény nem törölte el a bűneiket. Hiszen a bűnöket semmi más el nem törli, csak annak a hitnek a kegyelme, amely a szeretet cselekedeteiben lesz nyilvánvaló. De a galaták, akik, bár ennek a hitnek kegyelmében éltek, továbbra is meg akarták tartani ezeket a terhes törvényeket, és azt bizonygatták, hogy az evangélium csak úgy válik a javukra, ha vállalják az ószövetségi néphez való tartozás jelét, a körülmetélést, és megtartják a zsidó szertartás többi külsőleges előírásait is.
Ezért azután Pál apostolt, aki az evangéliumot hirdette náluk, gyanúsnak kezdték tartani, mintha nem tartaná meg a többi apostol eljárását, akik a pogányokra is rákényszerítették a zsidó előírásokat. Az ilyen emberek botránkozása miatt volt Péter apostol is engedékeny, és így keveredett kétszínűségbe, mintha maga is azt tartaná, hogy a pogányoknak nem használ semmit az evangélium, ha nem tartják be a zsidó törvény előírásait. Ebből a kétszínűségből éppen Pál apostol mentette ki őt, amint ebben a levélben is megírja. Ugyanerről a kérdésről van szó a rómaiakhoz írt levélben is. De úgy tűnik, van valami különbség, mert a római levélben már eldönti a kérdést, és véget vet annak a vitának, amely a zsidókból és a pogányokból lett hívők között támadt.
Ebben a levélben viszont azoknak ír, akiket már megzavart a zsidókból lett keresztények tekintélye, és akiket rábírtak arra, hogy tartsák meg az ószövetségi törvény előírásait. Már ugyanis kezdték elhinni nekik, mintha Pál apostol nem a való igazat hirdetné, amikor nem akarja, hogy körülmetélkedjenek. Ezért kezdi így a levelét Pál apostol: Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más evangéliumhoz (Gal 1, 6).
Ezzel a bevezetéssel tehát röviden jelzi is írásának tárgyát. Jóllehet már a beköszöntőjében, amelyben magát nem embertől, nem is ember által (Gal 1, 1) lett apostolnak mondja – ilyen kitételt más levelében egyáltalán nem találunk –, elég világosan rámutat arra, hogy akik másokkal ilyeneket elhitetnek, azok nem Istentől, hanem emberektől vannak. De rámutat arra is, hogy az evangéliumi tanúságtétel tekintélyét illetőleg őt nem szabad a többi apostolnál alávalóbbnak tartani, mert ő nem embertől és nem ember által, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten rendeléséből apostol.
Január 5.
ELSŐ OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
beszédeiből
Az Ige szemlélése fogja majd betölteni szívünket
Ki az az ember, aki a bölcsesség és tudomány Krisztusban elrejtett és teste szegényességével eltakart összes kincseit ismeri? Mert ő — noha gazdag volt — értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok (vö. 2 Kor 8, 9). Midőn ugyanis halandóságba öltözött, és megszüntette a halált, szegénységben mutatta meg magát: de mérhetetlen gazdagságot ígért, és amit megszerzett, azt el nem veszíti.
Milyen végtelen az ő édessége, melyet elrejt azok elől, akik félnek tőle, de beteljesít azokban, akik remélnek benne.
Mert tudásunk csak töredékes, míg el nem jön a beteljesedés. Hogy ennek felfogására alkalmasak legyünk: ő, aki isteni mivoltában az Atyával egyenlő, a szolga alakjában hasonló lett hozzánk, Isten hasonlóságára alakít át minket: Isten egyszülött fia Emberfiává lett, hogy az emberek fiainak sokaságát Isten gyermekeivé tegye; és a szolga látható alakja által nevelt szolgákat gyermekké tökéletesíti az isteni mivolt meglátására.
Most ugyanis Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van (1 Jn 3, 2). Mert mire valók a bölcsesség és tudomány ajándékai, ezek az isteni kincsek, ha nem arra, hogy nekünk elegendők legyenek? És mire az édesség e sokasága, ha nem azért, hogy betöltsön minket? Mutasd meg tehát nekünk az Atyát, és az elég lesz nekünk (Jn 14, 8).
Az egyik zsoltárban valaki közülünk vagy bennünk vagy helyettünk azt mondja neki: Eltelek, ha megjelenik dicsőséged (vö. Zsolt 16, 15). Ő pedig egy az Atyával; és aki látja őt, az látja az Atyát is. Tehát ő a Seregek Ura, Ő a dicsőség királya! (Zsolt 23, 10). Maga felé fordít bennünket, megmutatja nekünk arcát; és megmenekülünk, betelünk, és ez elég nekünk.
Addig, amíg ez meg nem történik, amíg meg nem mutatja majd nekünk, ami elegendő nekünk, amíg nem isszuk őt, az élet forrását, és be nem telünk, miközben a hitben járva tőle távol zarándoklunk, míg éhezzük és szomjazzuk az igazságot, és Isten arcának szépsége után kimondhatatlan lobogással vágyakozunk, addig a szolga alakjában való megszületését áhítatos engedelmességgel ünnepeljük.
Még nem vagyunk képesek szemlélni azt, aki az Atyától a hajnalcsillag előtt született, de keressük fel azt, akit a Szűz az éjszaka óráiban szült e világra. Még nem fogjuk fel, hogy neve fennmarad, amíg a nap ragyog (vö. Zsolt 71, 17), de felismerjük, hogy az égen vert sátort (Zsolt 18, 6).
Amíg nem láthatjuk együtt az Egyetlen örökkévalót az Atyában, addig emlékezzünk meg a nászházból kilépő Vőlegényről (Zsolt 18, 6). Amíg nem vagyunk alkalmasak arra, hogy az Atya vendégei legyünk, addig ismerjük fel a mi Urunk, Jézus Krisztus jászolát.
December 27.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
Szent János leveléről szóló fejtegetéseiből
Maga az Élet jelent meg testben
„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 1). Csak azért tapinthatja bárki is kezével az Igét, mert „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Qn 1, 14).
De ennek a testté lett Igének, hogy kezünkkel tapinthassuk, előbb Szűz Máriától kellett testileg megszületnie, bár maga az Ige nem ettől kezdve létezik, hiszen János azt mondja róla, hogy „ami kezdettől fogva volt”. Nézzétek, mennyire alátámasztja ezt a levelét evangéliuma, amelyből az imént hallottátok, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt!” (Jn 1, 1).
Valaki esetleg úgy érthetné az élet Igéjét, mint valami Krisztusról szóló beszédet, de nem magát a Krisztus testét, amelyet kézzel tapintottak. Nézzétek, mi következik: „Igen, az élet megjelent” (1 Jn 1, 2). Krisztus tehát az élet Igéje.
És hogyan jelent meg? Kezdettől fogva volt ugyan, de nem jelent meg nyilvánvalóan az emberek előtt: csupán az őt látó angyaloknak volt nyilvánvaló, akik mintegy kenyerükkel táplálkoztak vele. Mert mit is mond a Szentírás? „Angyalok kenyerét ette az ember!” (Zsolt 77,25). Tehát maga az Élet jelent meg testben, mert megjelenése által a csupán lélekben látható dolog válik szemmel láthatóvá, hogy meggyógyítsa a lelkeket. Mert az Ige csupán csak lélekkel, míg a test, testi szemmel is látható. Módot adott arra, hogy meglássuk az Igét: az Ige testté lett, hogy megláthassuk, így kellett gyógyulást találnunk, hogy bensőleg lássuk az Igét.
„Tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1 Jn 1, 2), azaz megjelent közöttünk; vagy világosabban szólva: megjelent számunkra.
„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 3). Jól figyeljetek, kedveseim: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek”, őt magát, a testben jelenlévő Urat látták, az Úr szájából hallottak az igéket, és hirdették nekünk. Tehát mi is hallottuk, de nem láttuk.
Vajon talán kevésbé vagyunk szerencsések, mint azok, akik látták és hallották? De akkor hogyan folytatná, hogy: „ti is közösségben legyetek velünk?” (1 Jn 1, 3). Ők látták. Mi nem láttuk, de mégis közösségben vagyunk velük, mert ugyanazt a közös hitet valljuk.
„Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek — mondja — hogy örömötök teljes legyen” (1 Jn 1, 4). Teljes örömről beszel, mégpedig magában a közösségben, a szeretetben és az egységben.
December 24.
ELSŐ OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
beszédeiből
Az igazság a földből születik, a megigazulás a mennyből adatik
Ébredj fel, ember, mert Isten érted lett ember. Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog! (Ef 5, 14). Ismétlem, Isten érted lett ember.
Örökre halott lennél, ha ő bele nem születik az időbe. Sohasem szabadultál volna meg a bűnös testtől, ha ő fel nem ölti a bűnös test hasonlóságát. Örökre hatalmában tartana a nyomorúság, ha ő nem lett volna irgalmas. Nem éledhettél volna újra, ha ő meg nem segítene. Elvesznél, ha ő el nem jött volna.
Örvendezve ünnepeljük meg tehát üdvösségünk és megváltásunk eljövetelét. Ezt az ünnepnapot ünnepeljük meg, amelyen a nagy és örök napból nagy és örök nap jött el erre a mi annyira gyorsan múló napunkra.
Ő megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül a Szentírás szava: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (1 Kor 1, 30-31).
Igazság sarjad a földből (Zsolt 84, 12): Krisztus, aki mondta: Én vagyok az igazság (Jn 14, 2), a Szűztől született. És igazságosság tekint le az égből (Zsolt 84, 12): mivel az az ember, aki hisz abban, aki megszületett, nem önmagából, hanem Istentől kapta a megigazulást.
Igazság sarjad a földből: mert az Ige testté lett (Jn 1, 14). És igazságosság tekint le az égből mert minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van (Jak 1, 17).
Igazság sarjad a földből: a test Máriától. És igazságosság tekint le az égből: mert az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak nem a mennyből kapta (Jn 3, 27).
A hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel (Róm 5, 1), mert csókot vált az igazságosság és a béke (Zsolt 84, 12). A mi Urunk, Jézus Krisztus által: mert Igazság sarjad a földből. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk (Róm 5, 2). Nem azt mondja: hogy „a mi dicsőségünknek”, hanem az isteni dicsőségnek, a reménységével, mert az igazságosság nem belőlünk származik, hanem az égből tekint le. Tehát aki dicsekszik, az ne önmagában, hanem az Úrban dicsekedjék.
Ezért aztán amikor megszületett az Úr a Szent Szűztől, angyali dicsőítő ének zengett: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek! (Lk 2, 14).
A földön honnan volna béke, ha nem onnan, hogy igazság sarjad a földből, vagyis, hogy Krisztus testből született? Ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé forrasztotta (Ef 2, 14): hogy jóakaratú emberek legyünk, akiket az egység édes köteléke köt össze.
Ebben a kegyelemben örvendezzünk tehát, hogy a mi dicsekvésünk a lelkiismeretünk tanúsága legyen; ne magunkban, hanem az Úrban dicsekedjünk. Azért mondatott: Dicsőségem, aki fejemet fölemeled (Zsolt 3, 4). Vajon ragyoghat-e fel számunkra Istennek ennél nagyobb kegyelme, mint az, hogy egyszülött Fiát, aki csak az övé volt, Emberfiává tette; és fordítva: az ember gyermekét Isten gyermekévé?
Keresd az érdemet, keresd az okot, keresd az igazságosságot — és meglátod, nem találsz mást, csak azt, hogy mindez kegyelem.
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- 4
- Következő →
Olvasmányos imaóra 