Szent Ágoston pp
Szeptember 25.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
„A pásztorok” című beszédéből
Tegyetek meg mindent, amit mondanak, de tetteikben ne kövessétek őket!
Ezért hát, pásztorok, halljátok az Úr szavát. De mit halljanak meg a pásztorok? Ezt mondja az Úr, az Isten: A pásztorok ellen fordulok, és kiveszem kezükből nyájamat (Ez 34, 9-10).
Isten nyája, halld, és jegyezd meg: Isten számon kéri juhait a rossz pásztoroktól, és számon kéri tőlük halálukat is. Másutt ugyanis ezt mondja Ezekiel próféta: Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsd intelmeimet. Ha azt mondom az istentelennek: Istentelen, meg kell halnod, és te nem teszel semmit, hogy ezt az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal ugyan meg, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával, és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet (Ez 33, 7-9).
Íme, testvéreim, látjátok-e, milyen veszélyes dolog a hallgatás? Meghal ugyan az illető bűnös, és joggal hal meg, mert istentelenségében és bűnében hal meg, így tehát a hanyagság öli meg. Odajut majd annak az élő pásztornak a színe elé, aki ezt mondja magáról: Amint igaz, hogy élek, mondja az Úr (Ez 34, 8). Ez a bűnös hanyag volt, ezért joggal hal meg, de miután nem figyelmeztette erre az, aki éppen azért lett elöljárója és pásztora, hogy figyelmeztesse, ezért éri majd joggal a büntetés a pásztort is. Azt mondja azonban, hogy ha figyelmezteted a bűnöst, hogy meg kell halnod, hiszen én büntetem majd halállal, de az mégsem törődik e fenyegető büntetéssel, akkor eljön a halál, és megöli.
A bűnös a saját bűne miatt hal meg, te azonban megmentetted életedet. Éppen ezért a mi feladatunk az, hogy ne hallgassunk, a ti kötelességtek pedig az — még ha mi hallgatnánk is —, hogy a Szentírásból halljátok meg az élő Pásztor szavát.
Most még annak nézzünk utána — mivel ezt tűztem ki célul —, hogy vajon az Úr elveszi-e a nyáját a rossz pásztoroktól, és odaadja-e a jó pásztoroknak. Úgy látom, hogy elveszi a nyáját a rossz pásztoroktól. Ezt mondja ugyanis: A pásztorok ellen fordulok, és kiveszem kezükből nyájamat, elveszem tőlük, és véget vetek pásztorságuknak, és a pásztorok nem legeltetik többé magukat (Ez 34, 10). Mert amikor azt parancsolom, hogy legeltessék nyájamat, de ők magukat legeltetik, és nem a nyájamat, hát elveszem tőlük, és véget vetek pásztorságuknak.
Hogyan veszi el tőlük, hogy többé ne legeltessék az ő nyáját? Íme: Tegyetek meg mindent, amit mondanak, de tetteikben ne kövessétek őket (Mt 23, 3). Mintha csak azt mondaná: „Az enyémet tanítják, de a magukét teszik.” Ha tehát nem azt teszitek, amit a rossz pásztorok, akkor már nem ők legeltetnek titeket. Ha pedig megteszitek, amit tanítanak, akkor már én legeltetlek benneteket.
Szeptember 22.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
„A pásztorok” című beszédéből
A gyenge keresztények
A gyengét nem gyámolítottátok (Ez 34, 4), mondja az Úr. Ezt a rossz pásztoroknak mondja, 
akik képmutatók, akik a maguk javát keresik és nem Jézus Krisztusét, akik kényelmesen örülnek a tejnek meg a gyapjúnak, de a nyájjal egyáltalán nem törődnek, és a beteget nem gyógyítják. A gyengék, vagyis az erőtlenek, és a gyengélkedők, vagyis a betegek között szerintem a következő a különbség.
E két elnevezés: gyengék és betegek között szeretnénk, testvéreim, valamiképpen különbséget tenni, talán mi magunk is jobban meglátjuk a különbséget, ha kissé nagyobb figyelmet szentelünk neki. De minden bizonnyal meglátja ezt más is, aki nálunk jártasabb, vagy akinek jobb belső látása van. De közben meg ne tévesszen bennünket az, amit, úgy gondolom, a Szentírás szavai értelmében mondok. Az a gyenge, akinél attól kell félnünk, hogy ha kísértés éri, az letöri őt. A beteg viszont máris szenved valamilyen kívánsága miatt. Ez a kívánság akadályozza abban, hogy rálépjen Isten útjára és magára vegye Krisztus igáját.
Figyeljétek csak meg azokat az embereket, akik jól akarnak élni, és már elhatározták, hogy jól is élnek. Ezek készségesebbek arra, hogy a jót megtegyék, de szenvedéseket elviselni kevésbe alkalmasak. A hűséges keresztény élethez viszont nemcsak az tartozik hozzá, hogy valaki megtegye a jót, hanem az is, hogy elviselje a rosszat. Mindazok tehát, akik látszólag buzgók a jótettekben, de a fenyegető szenvedéseket nem akarják vagy nem tudják elviselni, azok a gyengék. Mert ha ezek a világot szerető emberek valamilyen bűnös vágyuk miatt felhagynak a jótettekkel, akkor már gyengélkedve és betegen tétlenkednek, és e betegségük miatt szinte teljesen erőtlenek, és képtelenek bármi jót tenni.
Ilyen volt annak a bénának a lelkülete, akit hordágyon vittek az emberek, de nem tudtak az Úr elé jutni, ezért a kibontott tetőn át engedték le eléje. Ha szeretnéd, hogy egy lélekkel azt tegye Krisztus, amit a bénával, akkor neked is fel kell bontanod a tetőt, és le kell tenned oda az Úr elé a lelket, amelynek minden tagja gyenge, és semmi jó cselekedete sincs, hiszen bűnökkel terhelt, és bűnös vágyai miatt beteg. Ha tehát a lélek minden tagja gyenge és belsőleg béna, bontsd ki a tetőt, hogy eljuthass az orvoshoz. Mert az orvos esetleg már ott rejtőzik, és odabent van. Az a Szentírás igazi rejtett értelme, hogy tárd fel, ami rejtve van, és tedd oda elébe a bénát.
Ha pedig ezt egyes pásztorok nem teszik meg, és megtételét elhanyagolják, hallottátok, mit kell ezeknek hallaniuk: A beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be (Ez 34, 4). De erről már beszéltünk. Van, aki megsérült a kísértések által okozott rémülettől. Bekötözi azonban az ilyen sérültet az a vigasztalás, amely így szól hozzánk: Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok (1 Kor 10, 13).
Szeptember 19.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
beszédeiből
Számotokra püspök vagyok, veletek pedig keresztény
Azóta, hogy vállamra rakták a püspöki szolgálat terhét, amelyről nehéz számot adni, e tisztségem miatt engem állandó aggodalom nyugtalanít. Attól félek, nehogy nagyobb örömet találjak ebben a veszedelmet jelentő tisztségben, mint amennyi hasznos a ti üdvösségtekre. Részint félelemmel tölt el az, hogy fölétek vagyok rendelve, másrészt viszont vigasztal az, hogy éppen veletek vagyok. Hiszen számotokra püspök vagyok, veletek pedig keresztény. Amaz a vállalt tisztség neve, emez a kegyelemé; amaz a veszélyé, emez az üdvösségé.
Sőt, hivatalunk ellátása közben úgy hányódunk, mint nagy viharban a tengeren. De ha arra gondolunk, hogy kinek a vére váltott meg minket, akkor ennek tudatában már mintegy csendes, biztos kikötőbe jutunk, és ebben a különleges megbízatásban tevékenykedve, a közös jótéteményben találunk megnyugvást. Ha tehát jobban örülök annak, hogy veletek vagyok megváltott, mint annak, hogy elöljárótok vagyok, akkor, mint az Úr is parancsolja, inkább a szolgátok leszek, hogy méltatlan ne legyek ahhoz a vételárhoz, amelynek az érdeméből a ti szolgatársatok lehetek. Szeretnem kell ugyanis Megváltónkat, mert tudom, hogy mit mondott Péternek: Péter, szeretsz engem? Legeltesd juhaimat! (Jn 21, 16-17). Ezt kérdezte tőle először, ezt másodszor, és ugyanezt harmadszor is. Szeretetről kérdezte, majd munkát bízott rá, mert ahol nagyobb a szeretet, ott könnyebben megy a munka.
Mit adhatnék én az Úrnak a sok jóért, amit ő nekem juttatott? (Zsolt 115, 12). Ha azt mondanám, hogy azzal fizetem neki vissza, hogy legeltetem nyáját: ezt meg is teszem, de nem én teszem ezt, hanem az Isten kegyelme, amely velem van (vö. 1 Kor 15, 10). De hát hogyan tudnék neki valamit is viszonzásul adni, amikor ő mindenben megelőz engem? És midőn nem jutalomért szeretjük és legeltetjük nyáját, mégis jutalmat keresünk. Hogyan lehetséges ez? Miként egyeztethető ez össze? Jutalom nélkül szeretek, hogy legeltethessem a juhokat, és ugyanakkor jutalmat szeretnék, mert legeltetek? Másképpen nem történhetne, semmi címen nem kereshetne jutalmat az, aki nem visszafizetés fejében szeret, csak úgy, ha a jutalom Az lesz, akit szeretünk. Mert ha azért, hogy megváltott minket, azzal fizetnénk vissza, hogy juhait legeltetjük, akkor mivel fizetnénk vissza azért, hogy minket pásztoraivá tett? Gonosz pásztorokká ugyanis — ami távol legyen tőlünk — csak saját hibánkból leszünk. Jó pásztorokká viszont, amit adjon is meg nekünk mindig, egyedül csak az ő kegyelméből lehetünk. Ezért, testvéreim, figyelmeztetünk titeket is: nehogy hiába vegyétek az Isten kegyelmét (2 Kor 6, 1). Tegyétek gyümölcsözővé a mi szolgálatunkat. Isten szántóföldje vagytok (1 Kor 3, 9). Kívülről fogadjátok el azt, aki ültet és aki öntöz; belülről pedig azt, aki a növekedést adja. Segítsetek minket imádsággal és engedelmességgel, hogy nekünk ne az hozzon igazi örömet, hogy elöljárótok vagyunk, hanem inkább az, hogy hasznotokra vagyunk.
Szeptember 18.
MÁSODIK OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
„A pásztorok” című beszédéből
Senki se keresse a maga javát, hanem Jézus Krisztusét
Miután már kifejtettük, mit jelent a tejet felhasználni eledelül, nézzük most, mit jelent a gyapjút ruházatul felhasználni? Aki tejet ad, életet táplál. Aki gyapjút ad, tisztességet ad. Ez az a két dolog, amit a néptől várnak azok, akik csak magukat, és nem a nyájat legeltetik: azaz szükségleteik kielégítésére anyagi javakat és előnyükre tiszteletet és dicséretet.
A ruhát azért vehetjük a tisztesség jelének, mert befedi a mezítelenséget. Gyarló ember ugyanis mindegyikünk. S mi más minden elöljárótok is, mint amik magatok is vagytok? Teste van, halandó, eszik, alszik, felkel. Megszületett és meg fog halni. Ha tehát arra gondolsz, ami ő önmagában, akkor ember ő is. De ha jobban tiszteled, akkor már mintegy befödöd nála azt, ami a gyengesége.
Nézzétek, miféle ruházatot kapott Isten jó népétől az előbb említett Pál, hiszen ezt írta: Úgy fogadtatok, mint Isten angyalát. Állítom, hogy ha módotokban lett volna, szemeteket vájtátok volna ki, és adtátok volna nekem (Gal 4, 14). De amikor ilyen nagy kitüntetésben részesült, akkor — hogy el ne veszítse ezt a kapott megtisztelést, vagy hogy feddő szavai miatt ne csökkenjen a dicsérete — vajon kíméletes volt-e a tévelygőkkel szemben? Ha ugyanis ezt tette volna, akkor azok közé tartozott volna, akik magukat legeltetik és nem a nyájat. Mondhatta volna ő is magában: „Mi közöm hozzá? Mindenki tegye azt, amit akar! Fő az, hogy az én megélhetésem és az én dicsőségem biztosítva legyen. Van elég tej is, gyapjú is számomra. Menjen mindenki oda, ahová kedve tartja.” Vajon egy elöljáró tényleg teljesen eleget tett minden kötelességének, ha ki-ki oda mehet, ahová akar? Hiszen ahhoz még csak az sem kell, hogy elöljáró légy, elég, ha Isten népének egyszerű tagja vagy, hogy ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenvedjen vele (1 Kor 12, 26).
Éppen azért, amikor az Apostol emlékezetükbe idézi, hogy milyenek is voltak vele szemben, nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha elfeledkezett volna az iránta tanúsított tiszteletükről, hanem éppen azt tanúsítja, hogy úgy fogadták őt, mint Isten angyalát, és ha módjukban állt volna, még a szemüket is kivájták volna, csakhogy neki adhassák. De ennek ellenére mégis felkeresi az elgyengült és gennyes sebű bárányt. Nem tűri a gennyet, kivágja a sebet. Ezt mondja: Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam nektek? (Gal 4, 16). Íme, elfogadta a nyáj tejét, ahogy azt korábban kifejtettük, és felhasználta a gyapjút ruházatul, de mégsem hanyagolta el a nyájat. Mert nem a maga javát kereste, hanem Jézus Krisztusét.
Szeptember 15.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök
„A pásztorok” című beszéde
Keresztények vagyunk és elöljárók
Hogy minden reményünk Krisztusban van és hogy ő a mi igazi és üdvös dicsekvésünk, arról — szeretteim — nem most hallotok először. Hiszen annak a nyájához tartoztok ti is, aki gondosan őrzi és legelteti választott népét. De mert akadnak olyan lelkipásztorok, akik ugyan szeretik, ha pásztoroknak hívják őket, de a pásztorok szolgálatát már nem akarják ellátni, vegyük hát fontolóra, mit üzen nekik Isten az ő prófétája által. Hallgassátok hát figyelemmel, hallgassuk félelemmel!
Az Úr szózatot intézett hozzám: Emberfia, jövendölj Izrael pásztorairól, jövendölj és mondd meg nekik (Ez 34, 1-2). Ezt az olvasmányt az imént hallottuk, amikor felolvasták; ezért határoztuk el, kedveseim, hogy mondunk róla valamit. Ha nem a saját elgondolásunk szerint beszélünk, ő majd megsegít, hogy az igazat mondjuk. Mert ha a magunkét mondanánk, mi is olyan pásztorok lennénk, akik csak saját magukat és nem a nyájukat legeltetik. Ha pedig az Istené az, amit mondunk, akkor bármelyikünk által maga Isten legeltet titeket. Ezt mondja az Úr, az Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nemde a nyájat kell legeltetniük? (Ez 34, 2). Azaz a pásztorok nem magukat, hanem a nyájat legeltetik. A legelső ok, amiért megvádolják a pásztorokat, az, hogy magukat és nem a nyájat legeltetik. Kik azok, akik magukat legeltetik? Azok, akikről az Apostol ezt mondja: Mind a maguk javát keresik, nem Krisztus Jézusét (Fil 2, 21).
Nekünk ugyanis — akiket Isten nem érdemeink miatt, hanem saját jóságával állított erre a helyre, amelyről oly veszedelmes a számadás —, két dolgot jól meg kell különböztetnünk: az egyik az, hogy keresztények vagyunk, a másik az, hogy elöljárók vagyunk. Az, hogy keresztények vagyunk, saját magunkért van. Az pedig, hogy elöljárók vagyunk, tiértetek van. Abban, hogy keresztények vagyunk, a saját hasznunk rejlik. Abban viszont, hogy elöljárók vagyunk, egyedül a ti hasznotok.
Íme, van sok olyan keresztény, aki nem elöljáró, és eljut az Istenhez, talán sokkal könnyebb úton; és talán annál könnyebben is haladnak, minél kisebb felelősséget viselnek. Viszont mi azonfelül, hogy keresztények vagyunk, és így majd a saját életünkről is számot kell adnunk, még elöljárók is vagyunk, ezért majd a ránk bízott szolgálatunkról is számot kell adnunk Istennek.
Augusztus 28.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből
Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetreméltó örökkévalóság!
Intést kaptam, hogy térjek magamba, 
és azért vezetéseddel bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert te lettél segítőm (vö. Zsolt 29, 11). Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változhatatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem fölé, mint például a vízre az olaj, vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mert ő alkotott engem, és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is.
Ó, örök igazság! Ó, igaz szeretet! Ó, szeretetreméltó örökkévalóság! Te vagy ez, Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem kellene, de ismeretére még nem vagyok alkalmas. Nagy erősen reám sugaraztál, és visszalökted gyönge pillantásomat. Szeretet és borzongás remegett végig rajtam. Ráeszméltem, hogy messze bolyongok tőled, és nem hasonlítok hozzád ezen a vidéken. Mintha a magasságból szavadat hallottam volna: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém.”
Utat kerestem, miképpen szerezzek erőt, amely alkalmassá nevel majd arra is, hogy élvezzelek téged. És nem találtam, míg nem öleltem át az Isten és az ember közötti közvetítőt, az ember Krisztus Jézust (vö. 1 Tim 2, 5). Ő mindenek fölött való, örökké áldott Isten (Róm 9, 5). Hívogat és szólongat bennünket: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14, 6). Az eledelt, amelynek vételére még gyönge voltam, a test leplébe zárta, mert az Ige testté lett (Jn 1, 14), hogy tejjel etesse csecsemőkorunkat Bölcsességed révén. Mindent általa teremtettél.
Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. Hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem, és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek reád, és szomjúhozlak téged. Érintettelek, és fölgyulladt a vágyam, hogy békédet elnyerjem.
*
Szeptember 1.
OLVASMÁNY
Szent Ágoston püspök beszédeiből
Az Úr megkönyörült rajtunk
Boldogok vagyunk, ha meg is tesszük, amit hallunk 
és zengedezve énekelünk. A meghallgatás, az a jó mag elvetése, a jó cselekedet pedig ennek a magvetésnek a gyümölcse. Ezeket előrebocsátva figyelmeztettelek benneteket, szeretteim, hogy ne az említett gyümölcsök nélkül jöjjetek ide a templomba, mint azok, akik annyi jót hallottak már, de még semmi jót sem tettek. Mert amint az Apostol is mondja: Isten kegyelméből részesültetek a megváltásban. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessek (Ef 2, 8-9). Kegyelemből kaptátok a megváltást (Ef 2, 5). Megváltástokat nem előzte meg a részetekről semmiféle Istennek tetsző élet, amit Isten a mennyből kedvelt vagy megszeretett volna és azt mondhatta volna: siessünk ezeknek az embereknek a segítségére, és gyámolítsuk őket, hiszen olyan szent módon élnek. Sőt ellenkezőleg, egyáltalában nem volt tetszésére a mi életünk, nem volt tetszésére semmi sem, amit mi cselekedtünk, azonban örömét lelte mindabban, amit ő tett bennünk. Tehát amit mi cselekedtünk, az kárhozatba vitt volna bennünket, viszont amit ő tett, az váltott meg minket.
Mi tehát nem voltunk jók. De ő megkönyörült rajtunk, és elküldte nekünk szent Fiát, hogy meghaljon értünk, nem a jókért, hanem a gonoszokért, nem az igazakért, hanem a bűnösökért. Ugyanis Krisztus a bűnösökért halt meg (Róm 5, 6). De mit olvasol rögtön ezután? Noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb a jó emberért vállalják a halált! (Róm 5, 7). Talán akad valaki, aki mer meghalni a jó emberért. Az igaztalanért, a bűnösért, a rosszért ugyan ki akarna meghalni, hacsak nem egyedül Krisztus, hogy így, mint Igaz, megigazulttá tegye a bűnösöket?
Lássuk be tehát, testvéreim, hogy nekünk nem volt semmi jócselekedetünk, hanem mind bűnös volt. Annak ellenére, hogy az emberek cselekedetei bűnösek voltak, az ő irgalma mégsem hagyott el bennünket, íme, Isten elküldte Fiát, hogy nem arannyal és nem ezüsttel, hanem kiontott vére árán váltson meg minket. A szeplőtelen Bárányt vitték áldozatul a bűnös juhokért, a nagy bűnösökért és a kis bűnösökért is. Megkaptuk tehát ezt a kegyelmet. Éljünk ezzel a megkapott kegyelemmel méltóképpen és vissza ne éljünk e nagy ajándékkal. Az isteni Orvos jött el hozzánk és megbocsátotta minden bűnünket. Ha pedig ezután ismét bűnt követnénk el, akkor az nemcsak a saját vesztünket okozná, hanem az egyben rút hálátlanság is lenne isteni Orvosunk iránt.
Kövessük tehát az ő útját, amelyet megmutatott nekünk, főképpen az alázatosság útját, hiszen ő alázatos lett értünk. Parancsaival ugyanis az alázatosság útját jelölte ki számunkra, és értünk szenvedve maga is ezt járta végig. Az Ige testté lett, és köztünk lakozott (Jn 1, 14) azért, hogy meghalhasson értünk, hiszen különben nem halhatott volna meg. A halhatatlan Isten magára vette halandó emberi természetünket, hogy meghaljon értünk, és halálával megsemmisítse halálunkat.
Ezt cselekedte az Úr, ezt nyújtotta nekünk. Fönséges Urunkat megalázták, majd miután megalázták, testét megölték, meghalt, de feltámadt és a mennybe ment, hogy minket se hagyjon a kárhozatban meghalni, hanem a halottak feltámadásakor bevigyen a mennybe minket is, akiket eddig is felmagasztalt már az igazak hitében és közösségében. Tehát az alázatosság útját adományozta nekünk. Ha ezt az utat járjuk majd, akkor hálát fogunk mondani az Úrnak és teljes joggal énekeljük majd: Magasztalunk téged, Istenünk; magasztalunk, és nevedet szólítjuk (Zsolt 74, 2).
*
*
Olvasmányos imaóra 